“…önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.”
/ Márai: Füves könyv/
Gyermekkoromban egy idős néninél láttam azt az elnyűtt imádságos könyvet, amelyet soha nem fogok elfelejteni. Ennek a “tükrös imádságosnak”-nak a külső borítóját csillogó üveg és tükör töredékek díszítették, amely – a felületes szemlélő számára – csupán a könyv látszólagos értékét kívánhatta emelni.
Valójában azonban, ezek a csillogó üvegtöredékek a rátekintő arcát a maga rendetlen összevisszaságában tükrözték csak vissza, míg aztán az imádságos könyv kinyitása után, az imák elmondása közben, a könyv belső borítóján lévő ép tükör, már a maga rendezettségében adta vissza ennek az imádkozó személynek az arcmását, vagyis saját lelkének a tükörképét. Ez volt a lelki tükör… Ezzel bizonyítva az imádság (mantra) és a spiritualitás léleképítő szerepét…
Kétféle módon nézhetünk tükörbe.
A legtöbb ember mindennap belenéz, akár többször is egy külső tükörbe, leginkább abból a célból, hogy megbizonyosodjon, milyen képet fest magáról, mit látnak belőle, rajta, róla mások. Ebben a képben, amit a tükörben látunk, szeretjük, ha tükröződik valami rólunk, valami, amit képviselünk, amit megmutathatunk, vagy amit meg akarunk mutatni a világnak.
És van egy másfajta tükörbe nézés is, amikor befelé figyelünk, amikor a belső tükrünkbe, azaz önmagunkba nézünk, egészen értékeink, világnézetünk mélységeibe. Ha a két tükörkép hasonló, vagy nagyban átfedi egymást, akkor megélhetjük az önazonosságot és a harmóniát, azt, hogy jó helyen vagyunk. Ha a két tükörkép nagyon eltérő, azaz értékeinkkel ellentétes módon cselekszünk, akkor viszont nem érezzük jól magunkat a bőrünkben.
Már kora serdülőként általában ideálokhoz próbálunk hasonlítani. Azután el is feledkezünk arról, hogy ezeket a képeket nem önmagunkból, hanem a külvilágból kaptuk. És folytatjuk tovább ezt a kifelé figyelést, a külső eszményképekhez való ragaszkodást öntudatlanul. Ilyenkor olyanok vagyunk, mint a szamár az elé lógatott répával – esélyünk sincs elérni az áhított ideált. Ez csak arra szolgál, hogy a világ által nyújtott számtalan hamis tükröződés rabságában sínylődjünk.
Ha valóban meg akarjuk ismerni az “igazi arcunkat”, akkor érdemes a külső tükrök keresése helyett, önmagunk belső tükrével dolgoznunk.
Ez először is azzal jár, hogy a rendkívül sok hamis tükörképet, amit a tudatunk hordoz önmagunkról, felismerjük és beazonosítsuk. Általában ekkor értjük meg, hogy önmagunk nem-elfogadása nem is annyira a külsőnkre, a testi tényezőkre vonatkozik. Rájövünk, hogy sokkal inkább olyan múltbeli élményekből táplálkozik, amikor nem éreztük a szeretetet és elfogadást valamilyen kapcsolódásunkban.
Belső tükrünk tisztulása tulajdonképpen kapcsolati sebeink gyógyulásának folyamata is egyben, amely elvezet bennünket az újra kibontakozó ön-elfogadásunkhoz és az önszeretethez.
Ez semmiképpen sem egy önző folyamat, hanem egy mély lelki igény, a belső harmónia igénye.
-pinterbea-
