„Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni.” Hérakleitosz szavai nagyon egyszerűek és érthetőek.
Naponta találkozok szomorú, csalódott, kiábrándult, dühös, vagy éppen tanácstalan-az ürességet és a lélekgyilkos monoton napokat élő emberekkel.
Az átlagos ember elvégzi az iskoláit, elmegy dolgozni, pont annyit dolgozik, hogy ne rúgják ki és pont annyit keres, hogy ne mondjon fel. Az átlagos ember a benne rejlő lehetőségek néhány százalékát hozza csak ki magából egész életében. Ide tartozik a társadalom legnagyobb része. Ezzel szemben az, aki célokat állít fel, s a célok elérésének a vágya ösztönzi őt arra, hogy sokkal többet elérjen, mint az átlag.
Útközben erőt ad nekik, hogy most még nem boldogok vagy elégedettek, de majd, ha elérik azt, amiért küzdenek, akkor megtalálják az érzést, a megnyugvást, a boldogságot, ami kárpótolja őket a fáradozásaikért. Ám ez a boldogság elmarad vagy sokkal gyorsabban elillan, mint gondolták volna. Ekkor újabb elérendő célt tűznek ki maguk elé és ez újra motiválni fogja őket. Igaz, csak a csalóka tévedés miatt, hogy majd a végén boldogok lesznek, ha a második/harmadik/huszadik célt elérik az életben.
Idővel arra fognak rájönni, hogy sokkal boldogabbak és elégedettebbek voltak útközben, mint a célba érkezés után.
Az élet nem a megérkezésről, beérkezésről szól, hanem az odavezető útról. Gyakran mondom azoknak, akik gyorsan meg akarnak gazdagodni- hogy ezáltal boldogok legyenek: „amennyiben nem boldog most, amíg nincs pénze, nem lesz boldog akkor sem, amikor már pénze lesz.” Az ilyen emberek mindig csalódni fognak, ha elérték a céljaikat, mert olyat várnak a célok elérésétől, amit azok nem fognak számukra biztosítani.
A mai (főleg nyugati) emberek számára a boldogság hajszolása az életük célja lett, ez más kultúrákban és más korokban egyáltalán nincs (nem volt) így. Olvastam egy tanulmányt, miszerint az ókori kultúrákban a mai értelemben vett boldogság szó nem volt ismert vagy ha az is volt, szinte soha nem használták.
Minél inkább depressziós egy személy vagy egy társadalom, annál nagyobb értéket tulajdonít a boldogságnak és annál fontosabbnak tartja annak elérését.
Ennek sajnos az ellentéte is igaz: minél inkább hajszoljuk a boldogságot, annál kevésbé vagyunk elégettek azzal, amink van, így éppen a vágyott boldogság, sőt a csupa nagybetűvel írt BOLDOGSÁG miatt nem tudunk boldogok lenni azzal, ami a miénk.
Egy ideát kergetünk, miközben nem vesszük észre, hogy pont az idea elérésének a vágya foszt meg bennünket attól, hogy boldogok legyünk abban a szituációban, amiben vagyunk.
Ha kapsz egy komolyabb pénzösszeget ajándékba vagy vettél egy új autót, az boldoggá tesz, de amint zsebre tetted a pénzt vagy használni kezdted az új autót, a boldogságérzés abban a pillanatban elkezd csökkenni és hamarosan újra kell egy külső impulzus, hogy a boldogságod szintje megint emelkedni tudjon. Tehát ez a fajta boldogság újabb és újabb külső impulzust igényel, mert anélkül folyamatosan csökken ez az érzés.
A contentment egy angol szó, amely megelégedettséget jelent és a latin contentus szóból származik, eredetileg mindenféle edényre használták ezt a szót, amiben tartottak, vagy egyben tartottak valamit. Ebből alakult ki az a jelentése azokra a személyekre, akik magukban teljesek, egyben tartják magukat, nem kell számukra külső megerősítés.
Érdemes ezen elgondolkodni, mert a boldogság utáni vágy foszt meg bennünket a valódi megelégedéstől. Mivel a nyugati kultúra szerves része a folyamatos, még nagyobb boldogságérzés keresése, fontos, hogy észrevegyük, ez csak egy kulturális szemüveg, amit hasznos levenni, hogy ne ezen a szemüvegen keresztül szemléljük a világot.
-pinterbea-
